Kengyel

A nyereg tartozéka, ebbe teszi a lábát a lovas lovaglás közben. A kengyel igen régi találmány; ezt is, mint a nyeregdeszkás nyerget Belső-Ázsiában, valamelyik lovas-nomád nép találta fel, és a népvándorlás során terjedt el mind a Távol-Ketelen, mind Európában, korát nem ismerjük. Kötélből, szíjból, fából és csontból egyaránt készíthettek kengyelt. A hortobágyi pásztorok pl. még a századforduló táján is használtak fakengyelt. – A legrégibb fémkengyel-töredék (az i. sz. 2. sz.-ból) egy hun sírból (Dulga-Ul, K-Mongólia) került elő. – A kengyel igen fontos része a nyeregnek, ez teszi lehetővé a hosszú időn át történő lovaglást, a sebes vágtát, a nyeregből folytatott harcot, vadászatot, a lóról való eredményes nyilazást is. A kengyelt a hunok már biztosan használták, de úgy látszik, hogy nem ők, hanem az avarok terjesztették el Európában. A honfoglaló magyarok hátaslovain elmaradhatatlan volt a kengyel, neve is már honfoglalás előtti finnugor eredetű szavunk. A kengyel, amióta fémből való változatait ismerjük, mindig alkalmazkodott a lovas lábbelijéhez. A puha talpú lábbelikhez széles talpallójú, kerekded formájú kengyel volt a megfelelő. A kemény talpú lábbelikhez pedig sík talpallóval készültek. És hogy télen ne fázzon a lovas lába, báránybőrrel vonták be a kengyelt, vagy kengyelbundát húztak a lábbelire. Az útonjáró ember – kivált a középkorban, de egészen a 17. sz. végéig – leginkább lovon járt. Szekéren csak a nők és papok közlekedtek. És hogy a lóról való eséskor ne történjék szerencsétlenség, jó bőre méretezték a kengyelt, nehogy a lovas lába fennakadjon. – Irod. Dienes István: A honfoglaló magyarok fakengyele (Folia Arch., 1958); Kőhalmi Katalin: Fakengyel és egyéb fatárgyak egy nyugat-mongóliai múzeumban (Folia Arch., 1958); Szőke Béla: Adatok a Kisalföld IX. és X. századi történetéhez (Arch. Ért., 1954).