A honfoglaló magyarok lova kb. 140 cm marmagasságú, zömök testalkatú állat volt. Színe főleg fakó, egérfakó, és pej lehetett. A kalandozó hadjáratokkal kapcsolatos adatokból arra következ-tethetünk, hogy ez a jelentéktelen külsejű ló bámulatos menet-teljesítményekre volt képes.
A középkorban feltehetőleg ez a kis testű, de igen erős, fürge és roppant kitartó lótípus adta az ország lóállományának döntő többségét. A honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencébe behozott lótípust legalább a XII. századig idegen fajtabeütés nélkül tenyésztették.

A lótenyésztés országos jelentőségére számos Csikó-, Ló-, Mén- előtagú földrajzi név is utal (pl. Csikóspuszta, Csikóstőttös, Lókút, Lórév, Lovas, Lovasberény, Lovasfok, Lovászi, Lovászhetény, Lovászpatona, Ménfőcsanak, Méntelek). A magyar ló mint hadműveleti eszköz iránt évszázadokon át jelentős külföldi kereslet mutatkozott. A lókivitelt már a X. században is vámokkal szabályozták, Szent László és Könyves Kálmán törvényei pedig megtiltották. Anjou uralkodóink és Mátyás idejében viszont rengeteg lovat vittek ki olasz és francia földre, s annak csak I. Ulászló, majd II. Lajos ismételt tilalmi rendeletei vetettek véget.