A hám
A ló igába fogására szolgáló szerszám, amely a ló szűgyére fekvő részével, a szügyellővel vagy húzóval veszi át az állat erejét. Alkatrészei az említett szügyellő, a marszíj, a veseszíj vagy segédkötés, amely arra való, hogy a szügyellőt a kívánt helyen tartsa, amikor a ló „hámba dűl”, vagyis húz; és a két istráng vagy hámideg. A fejlettebb – bőrből készült – hámoknak a fentieken kívül kiegészítő elemei is vannak: a vállszíj vagy nyakszíj, a szügyellőpárta, a haslószíj, a hátszíj a két hámtáskával, a farhám, farmatring, a különböző sallangok, az izzasztó vagy hámpárna, a kápakarikák a gyeplő vezetésére és a szügyellőn elöl a tartókarikák arra az esetre, ha a ló nem nyaklóval irányítja a kocsi rúdját. Egyszerűbb szerkezetűek a pendelyhám vagy kancahám és a kenderhám. Az előbbinek csak szügyellője, marszíja, veseszíja és esetleg hámtáskája van. Csikóhámnak is nevezik, mivel csikók betanítására is használták, mert könnyű volt, nem nyomta annyi helyen az állatot, az hamarabb megszokta és kárt nem tehetett benne. A kenderhám szerkezetileg azonos a pendely- vagy kancahámmal, de nem bőrszíjakból, hanem kenderzsinegből szőtt hevederekből állították össze. Hevederei jó tenyérnyi szélesek, és szügyellőjét kétsorosan vett hevederéből készítették. Hasonló módon készült marszíja vagy kápája is, valamint a szügyellőt tartó kötőszalag vagy hámszegély is, csak ez utóbbi keskenyebb szalagból. A kenderhám olcsósága miatt nagyon elterjedt volt. A hámot általában erős tehénbőrből készítik a szíjgyártók, de ismeretesek a házi cserzésű, ún. fehér sósbőrből készült kanca- vagy csikóhámok: a kenderhámot főként kötélverők (kötélgyártó) készítették, olykor maguk a gazdák is. – A hámok mind egy méretre készülnek egyazon vidék szükségletére, minthogy a lovak is nagyjából egyforma nagyok, a kisebb eltéréseket a hám alkatrészeinek a csatolgatásával lehet kiküszöbölni; beállítani a hámot. Nagyobb testű – pl. hidegvérű – lovakra váltába, azaz esetenként vett mérték után megrendelve készítettek hámot. – A hám a magyarságnál nagyon régi lószerszám. A ló igázására a magyarok mindig és kizárólagosan a szügyhámot használták. (A vállhám: a kumet nálunk újkori német eredetű, és csak nyugati városaink fuvarosai használják.) A szügyhám legszebb, legfejlettebb típusait a Kárpát-medencében találhatjuk. A környező népek É-on, D-en és Ny-on mind kumettal fogatolják lovaikat, noha a hám a 9. sz.-tól kezdve kimutatható Ny-Európa egyes vidékein is. – A hám első ábrázolása Kínából való, i.e. 150-ből, de hámhoz tartozó istrángot – ugyancsak Kínából – már i.e. a 3. sz.-ból ábrázolnak. Van olyan feltevés, amely szerint a hámot Közép-Ázsiában az altáji-törökök, esetleg a mongolok találták fel, és tőlük terjedt el Kínáig, Mandzsúriáig, Tibetig. Európába pedig – egyes vélemények szerint – a hunok hozták be, mások szerint az avarok, de az sincs kizárva, hogy a magyarok. A hám és annak neve Ny-Európában a 15–16. sz. folyamán – az akkor mutatkozó közlekedési racionalizálás során – a magyar kocsival együtt terjedt el, ill. vált általánosabban ismertté. Az előkerült prehisztorikus leletek, rajzok, ábrázolások mindenhonnan hírül adják meglétét, ahonnan a legrégibb ökörfogatokat és a kétrúdú talyigákat ismerjük. Az ókori civilizációk a lovat egy sajátságos nyakigával fogatolták, amelyben a lovak ún. kakasnyaktartással (magasra tartott fejjel) húztak. Legvalószínűbbnek látszik, hogy a kumet vagy vállhám az ókori civilizációk találmánya. Európában a rómaiak terjesztették el: D-Eurázsiába is alighanem a Mediterráneumból került el egészen Kínáig, Japánig, Ny-Európában és É-Eurázsiában pedig a germánok, ill. a szlávok révén vált ismeretessé. A kumet elterjedésének két nagy sávja között foglal helyet a szügyhámok elterjedésének sávja, amely a Kárpát-medencét is beleértve az eurázsiai füves puszták egész területét magában foglalja. Természetesen, mint minden nagyon régi eszköznél, a hámnál és a kumetnél is vannak átmeneti területek, beszüremkedések. (még: lófogatolás) – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Lefebvre de Noettes, C.: L’Attelage le Cheval de Selle à travers les âges (I–II., Paris, 1931); Haundricourt, A.G.: Contribution à la Geographie et à l’Ethnologie de la voiture (La Revue de Géogr. Hum. et d’Ethnologie, No. I. Paris, 1948); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században. I. A ló és ökör igázása a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965); Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968).
Egyes hám: 1. kantár, 2. gyeplőszár, 3. szügyellő, 4. nyakló, nyakszíj, 5. rúdszíj, ill. tartólánc, 6. marszíj, 7. hasló, 8. hátszíj, 9. tartószíj, 10. farhám, 11. húzószíj (Csernátfalu, v. Brassó m.)
Parádés lószerszám (Átány, Heves m.)
Kettős hám: 1. kantár, 2. gyeplőszár, 3. szügyellő, 4. nyakló, nyakszíj, 5. rúdszíj, ill. tartólánc, 6. marszíj, 7. hasló, 8. hátszíj, 9. tartószíj, 10. farhám, 11. hátszíj (Csernátfalu, v. Brassó m.)
Kancahám
Hám: 1. húzója, 2. vállkarika, 3. vállszíj, 4. csűrök, 5. istráng, 6. marszíj, 7. gyeplőkarika, 8. segédszíj, 9. hasló, 10. hátszíj, 11. hámtáska (Debrcen) |